Meggondoltam magam Máriáról

Az elmúlt néhány hétben / hónapban rengeteget gondolkoztam azon, hogy vajon mi Mária helye a keresztény hitben? Sok hasonló kérdésem volt, és néhány dologra a lentiek közül kezdtem én is ráérezni, de ez az írás, azt hiszem, fantasztikusan összegzi mindazt, amin én is rágódok. “Hátha segít”. Az eredeti cikk itt olvasható: Changing my Mind about Mary.

Mint a legtöbb protestáns esetében, az én vallási életemből és gondolkodásomból is gyanúsan hiányzot Szűz Mária. Isten Anyjának nevezni őt furcsának, ha nem istenkáromlásnak tűnt, és teljesen meg voltam róla győződve, hogy a Római Katolikusoknál (az Ortodoxiáról nem hallottam) látott felé irányuló áhítat bálványimádás. Mint a legtöbb áttérőnek, ezeket a berögződéseket elfelejteni és a régi istentiszteleti szokásaimat lecserélni nekem sem ment egyről a kettőre. De megtörtént, viszonylag fájdalommentsen, egyszerűen azáltal, hogy belemerültem az Egyház életébe és imádságaiba. Minden esetleges kezdeti fenntartásom ellenére az én tapasztalatom egyáltalán nem valami természetellenesről, vagy a bálványimádás határát súroló dologról szólt, hanem valami illőről, valami helyesről, betöltve egy olyan szükséget, amiről nem is tudtam, hogy létezik bennem.

De így is, volt néhány fordulópont, vagy megvilágosító pillanat, ami segítségemre volt út közben, és úgy gondoltam, hogy most, ahogyan közeledünk a Miasszonyunk Elszenderedése ünnepéhez, megfelelő az idő, hogy feltárjam ezeket.

Continue reading

Advertisements

Schlachta Margit — Credo

HISZEK A MINDENHATÓ ISTENBEN

aki Magát és az erkölcsi világot a Tízparancsolatban kinyilatkoztatta.

I.

HISZEK AZ ATYAISTENBEN,

mindenek Teremtőjében,
minden embernek Atyjában,
minden létezőnek Birtokosában,
minden hatalomnak Kútfejében,
minden jognak Forrásában,
minden törvényszerűség Szerzőjében,
mindenek Jutalmazójában és Büntetőjében,
a mindenség Kormányzójában,
mindenek Uralkodójában,
minden számonkérés Urában.

HISZEK TEREMTŐ ATYÁNKBAN:

Aki az embert társul veszi a teremtésben,
Aki őt részelteti a szülői méltóságban,
Aki vele osztozik a birtoklásban,
Aki neki részt enged a hatalomban,
Aki őt felemeli a jognak hordozására,
Aki őt képesíti törvényhozásra,
Aki hatalmat ád bíráskodásra,
Aki őt bevonja kormányzására,
Aki őt felkeni uralkodásra,
— De mindenben kötelezi számadásra.

VALLOM TEREMTŐNK ATYASÁGÁBAN:

az embertestvériséget, az emberi egyetemességet,
az Istentôl függés mellett, az emberi szabadságot,
a viszonylagosság mellett, az emberi önrendeltetést.

VALLOM, HOGY:

embernek ember, szervezet, állam nem birtokosa,
ember, embernek, szervezetnek, államnak nem tulajdona,
Isten ellen nincs érvényes törvényhozás,
Az Ô szent akaratával szemben bűn a jogfosztás,
Ember nem engedheti meg, amit Isten nem akar,
földi hatalom meg nem tilthatja, amit Isten megenged,
nem parancsolhatja, amit Isten tilalom alá vetett!
Hiszek Teremtő Atyánkban, Mindenek Urában!

II.

HISZEK JÉZUS KRISZTUSBAN, AZ ATYA EGYSZÜLÖTT FIÁBAN, A VILÁG MEGVÁLTÓJÁBAN!

Aki bizonyságot tett arról, hogy Isten abszolút hatalom,
hogy az erkölcsi törvény szent és sérthetetlen,
hogy a bűn rosszasága rettenetes,
hogy az igazság kérlelhetetlen és alkutlan,
de az isteni irgalom határtalan.

HISZEK A VILÁG MEGVÁLTÓJÁBAN:

aki szenvedésével és halálával az isteni haragot kiengesztelte,
bűnadósságunkat letörlesztette,
minket a bűn hatalmából kiváltott,
és a természet kötöttségébôl kiszabadított.

HISZEK A MEGVÁLTÓBAN:

aki az Isten-gyermekségünket visszaszerezte,
az embertestvériséget önmagában megszentelte.
Aki megtanított, hogy a bűnt gyűlöljük és a bűnösön könyörüljünk,
másért inkább elégtételt adjunk, minthogy tőle elégtételt vegyünk.
Aki megmutatta, hogy a rosszat csak jóval győzhetjük le,
hogy Istenhez nem bosszúért, hanem bocsánatért kell kiáltani.

HISZEK JÉZUS KRISZTUSBAN:

Aki nemcsak az egyének megváltója, hanem a társadalomé és az államéleté is.
Aki feltörte számunkra
a világot alkotó, építő és megváltó szeretet misztériumának pecsétjét.

HISZEK MEGVÁLTÓNKBAN!

III.

HISZEK A SZENTLÉLEKBEN:

Minden kegyelem osztogatójában,
A hét ajándék Kútfejében,
Az igazság és szeretet Lelkében,
Aki nélkül nincs Isten-gyermeki élet,
aki nélkül nem érthetjük meg a szeretet titkát,
nem élhetjük meg a szeretet életét.

HISZEK A SZENTLÉLEKBEN:

Akinek kegyelme nélkül tévedésekbe süllyedünk,
balgaságokat gondolunk,
magunknak a földön poklokat teremtünk.
Aki nélkül a sátánt, lelkünk ellenségét le nem győzhetjük,
Aki nélkül nem üdvözülhetünk.

HISZEK A MEGSZENTELÔ SZENTLÉLEKBEN!

IV.

VALLOM:

A kősziklára épített Anyaszentegyházat,
Krisztus rendelte örökségünket, Anyánkat,
Vallom, tisztelem, szeretem, követem Krisztus Urunk
földi helytartóját, a Római Pápát.

VALLOM:

hogy a földön mindennek célja és értelme az ember
igaz boldogsága, azon túl örök üdvössége.

HISZEM:

életünk végső célját, az örök életet.
Ámen.

V.

Mindezen igazságokért ünnepélyesen ellene mondok mindennek és mindenkinek, aki és ami Istennek, lelkünknek ellenére gondolkodik, érez, és akar új világot építeni!
Megtagadok minden közösséget a földi bálvány-istenekkel és a sátán hitvallásával: a gyűlölettel!

Igazságtól és szeretettől eltelve, ünnepélyesen átadom és lekötöm magamat a Szentháromság egy Istennek: Az Igazságnak és Szeretetnek. Isten engem úgy segéljen és a Boldogságos Szűz!

Ámen.

Erdős Virág — Boldog Margit

Hol volt, hol nem,
volt egyszer egy kiskirálylány,
úgy hívták, hogy Margit.

De az viszont becsapás,
hogy boldog lett volna,
mert a valóságban éppen olyan boldogtalan volt,
mint az anyukája.

Sőt,
még valamivel boldogtalanabb is volt,
mert állandóan csak a mezők virágait nézte,
meg az ég madarait,
nem pedig a maga hasznát.

És ráadásul minden lelkes kis állatot
tiszta szívből szeretett,
még a gonosz farkast is,
meg a gödényt,
de még a legbrutálisabb lelkivilágú
jobbágyokat is,
mert azt gondolta magában,
hogy bizony-bizony,
ők is csak a fennálló politikai berendezkedés teremtményei,
akárcsak a bárány.

És nem irigykedett,
és nem kérkedett,
és még csak brahiból se
fuvalkodott fel.

De még a saját tulajdon édesapját se akarta
minden körülmények közt a halálba kergetni,
úgyhogy például ahelyett,
hogy azt mondta volna neki, hogy
„király bácsi hehehe,
szutyakos a feneke”
ehelyett inkább mindig csak azt mondta neki, hogy
„papi”.

És meglepire semmit se kért,
se holdjárót,
se tutyit,
mindig csak egy csöpp odafigyelést,
mert rájött,
hogy azt aztán vissza lehet csomagolni,
és oda lehet adni másnak.

Sőt,
időnként már olyan nagyon szűkkeblű volt magához,
hogy még a legfeleslegesebb dolgokra is sajnálta az idejét,
és ha mondjuk felcsöngettek a barátnői,
hogy menjen velük játszani élvetemetőset,
meg karóbahúzósat,
meg kerékbetörőset,
akkor ő inkább lekiabált az ablakból,
hogy nem megy.

Inkább otthon sóhajtozott,
sápadozott,
élhetetlenkedett,
illetve a fennmaradó szabadidejében
beszélgetéseket kezdeményezett a palotaszolgákkal,
hogy megismerje a problémáikat.

Így teltek-múltak a napok, a hetek, a hónapok,
satöbbi,
mígnem aztán egy nemzetkarakterológiai szempontból
kevésbé dokumentált,
viszont annál bensőségesebb hangulatú családi vérfürdőt követően
váratlanul úgy határozott,
hogy nem fokozza tovább az élvezeteket,
hanem inkább tanul egy kis emberséget,
és odaadja mindenét mindenkinek.

Másnap aztán úgy is tett,
sutba dobta a Koppány vezér cédélejátszógyűjteményét,
meg a Marco Polo napszemüvegét,
meg a Dzsingisz kán gumipapucsát,
és elköszönt a szüleitől,
akikkel pedig egyáltalában nem ebben állapodtak meg.

És kivillamosozott a Margit-szigetre,
hogy majd ott él.

De hogy aztán leszállt-e a szigeti bejárónál,
vagy nem szállt le,
azt már nem tudom.

Mert innentől már én is csak azt tudom,
amit nekem is úgy meséltek,
Benedek Elek bácsi,
meg a többiek,
hogy ugyanis Boldog Margit,
ez a jó képességű,
ámde kissé elvarázsolt királykisasszony
a továbbiakban sem adta még a
legesleghalványabb tanújelét sem annak,
hogy bizonyos észak-nyugat-dél-kelet-oszétiai koronabirtokok,
valamint más, nagy értékű vagyontárgyak reményében
dinasztikus kapcsolatot kívánna létesíteni
az unokatestvérével,
minek következtében még
hosszú-hosszú évszázadok múltán is ott üldögélt
egy szál kedves sündisznóbőr kabátkájában
a tölgyek alatt,

illetve nem is a tölgyek alatt,
hanem éppen hogy a Nagyvárad téri metróaluljáró hajléktalanok,
és más kommunális hulladékféleségek
értelemszerű elhelyezkedése céljából rendszeresített
jópofa kis beszögellésében,
egyik kezében az Élet Könyvét tartotta,
másik kezében
a felkelő,
de sajnos később mindig újra lenyugvó Napot,
s egyszeriben olyat gondolt,
ami még a legszebb magyar népmesékbe sincs.

Azt csinálta ugyanis,
hogy minden kedves földönfutó barátjának
adott valamit.

Egy nagyon lumpen testfelépítésű
állapotos asszonykának például a leggazdagabb
dunántúli vármegyéket adta,

az Ördög egyik ilyen-olyan
ágrólszakadt ivócimborájának a
felújítás alatt álló Tőzsde-palotát,

egy illegális természetű
csőlakónak Pestet,

a bármiféle-fajta fedél
nélkülieknek Budát,

egy Bece nevű
senkiházi
ingyenmunkakerülőnek meg a
világ összes kincsét,
plussz a Mátrát,
plussz a Fátrát,
plussz a Balatont,

plussz egy elöltöltős,
duplalégzsákos,
háromárbócos mobiltelefont.

A felhalmozódott gyógyszerkészleteit meg például
felajánlotta a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei éhezőknek.

Aztán már csak tengett, lengett,
teát hordott,
papundeklit,
megvigasztalta a halálba készülőket,
például a sántákat,
meg a bénákat,
meg a kohóipari végzettségűeket,
hogy nyugi.

De még a
kicsinyeknek is nyújtott egy-egy szárnyat, combot,
hiába is köpködtek,
meg fujjoltak,
meg hőbörögtek,
hogy ez már egy lerágott csont.

Aztán előbb-utóbb odáig ment,
hogy már szinte éjjel-nappal egy ágyban aludt az ellenséggel,
ami viszont kész petefészekgyulladás,
arról nem is beszélve,
hogy a biztosítótársaságok sem nézik jó szemmel az ilyesmit.

A legvége persze az lett,
ami mindig,
hogy még a száz forintját is eladogatta,
pedig az már a világért sem kellett senkinek.

A Királyok Királyának viszont
nem akart adni semmit.

De még az istennek se akart adni semmit.

Arra gondolt,
hogy nekik már van.

És az a vicc,
hogy igaza volt,
mert tényleg volt nekik.

– Idáig van a Lázár feltámasztása — suttogta gyorsan, keményen, és mozdulatlanul állt, félrefordulva, nem mert, meg valahogy restellt is most a látogatóra pillantani. Lázas remegése még nem szűnt meg. A gyertyacsonk az elgörbült tartóban már régen haldokolt, gyér világot vetve a gyilkosra meg az utcalányra, akik ilyen különös módon összekerültek most ebben a nyomorúságos szobában a könyvek könyve felett.

Dosztojevszkij — Bűn és Bűnhődés

Talán a legszebb kép az egész könyvben.

Liturgiai fordítások rejtelmeiről, pt 2. — Zsoltárok

Az Anglikán egyház, ugyebár, “katolikus és protestáns”, ami vicces dolgokat szül, például a Zsoltárok használata kapcsán.

Liturgiában és imádságokban általában egy picit más zsoltárost szokás használni, ami 1) responzóriukusan, tehát “válaszolgatósan” van szedve: a verseket gondolatonként egy kis szünet töri félbe, így lassítva a tempón, és imádsággá formálva a a zsoltárt; 2) a könnyebb “imádkozhatóságért” kicsit eltér szóhasználatában az eredetitől.

Például itt az 5. zsoltár első néhány verse (2-5):

Az Imaórák Liturgiájából:

Nyisd meg, Uram, füledet szavamra, *
figyelj panaszomra!
Jusson eléd hangos kiáltásom,*
Királyom és Istenem!
Uram, tehozzád könyörgök, †
hangomat már kora reggel hallod, *
korán reggel hozzád esedezem, és várok.

Istenem, te a rosszat nem akarhatod, †
a gonosz nem lakhat közeledben, *
színed elõtt álnok meg nem állhat.

A Szent István Társulat Bibliafordításából:

Hallgasd meg szavamat, Uram, figyelj esdeklésemre!
Hangos imádságom jusson eléd, Királyom és Istenem! Hiszen hozzád könyörgök,
Uram, virradatkor már hallod kiáltozásomat, már reggel eléd tárom kérésemet és várok.
Te nem olyan Isten vagy, akinek az álnokság tetszik. A rossznak nincs maradása előtted.

A probléma kétrétű a fordításokkor: az egyik a görög / héber zsoltárbeosztás — a 9. zsoltárnál “megborul” a sorrend, így a protestáns fordításban (a héber számozásnál) kb. 100 zsoltárnak eggyel magasabb a száma, mert a görög zsoltárbeosztás, amit a katolikus és ortodox egyházak használnak,  a 9-10. zsoltárokat egy zsoltárnak kezeli. Így a héber 11. zsoltár a görög 10., a 12. héber a 11. görög, és ez így megy egészen a héber 113-ig, ahol még jobban megborul a sorrend, majd csak a 148. zsoltárra áll helyre a rend (részletesebb leírás itt).

A probléma második fele pedig abból adódik, hogy (tudomásom szerint) nincs olyan protestáns zsoltáros, amelyik responzórikus beosztásban tartalmazná a szövegeket, így referenciának a görög számozást használó Imaórák Liturgiáját kell használni — viszont a Common Worship zsoltárosa héber számozást használ. A fordításokkor ezért mindenhol kettős számozással kell ellátni a zsoltárokat.

Sokan újonnan érkező a monasztikus életbe dédelget egy ártatlan képet arról, hogy milyen lesz majd ‘belülről’. Látják magukat, tömjénfelhőben végiglibegve a gótikus kerengőkön, ahogyan a tisztulás útjáról egyenesen az egyesülés útjára térnek, és onnantól az életet egy misztikus eksztázisban élik le. Azután felfedezik, hogy rengeteg a felmosás és a néha nehezen viselhető emberekkel kijövés, amit semennyi gótika és tömjén nem tud kárpótolni. Ilyenkor kell elkezdeniük megtanulni, hogy mit jelent szerzetesnek vagy apácának lenni; hogy az ‘igen’, amit Istennek mondtak szép imádságban, konkrét alakot kell, hogy öltsön a mindennapok lábasai és fazekai között.

Nincsen ellentét a miszticizmus (hogyha muszáj ezt a kifejezést használni) és a moralitás között: két kifejezése ugyanannak az Isten-tapasztalatnak. Minél mélyebb az Istenismeretünk -és tapasztalatunk, annál nagyobb lesz a szeretetünk és a vágyunk, hogy egy minden részletben neki tetsző életet éljünk.

Sr. Catherine Weybourne, Forrás: Are Christians Really Too Moral?