Meggondoltam magam Máriáról

Az elmúlt néhány hétben / hónapban rengeteget gondolkoztam azon, hogy vajon mi Mária helye a keresztény hitben? Sok hasonló kérdésem volt, és néhány dologra a lentiek közül kezdtem én is ráérezni, de ez az írás, azt hiszem, fantasztikusan összegzi mindazt, amin én is rágódok. “Hátha segít”. Az eredeti cikk itt olvasható: Changing my Mind about Mary.

Mint a legtöbb protestáns esetében, az én vallási életemből és gondolkodásomból is gyanúsan hiányzot Szűz Mária. Isten Anyjának nevezni őt furcsának, ha nem istenkáromlásnak tűnt, és teljesen meg voltam róla győződve, hogy a Római Katolikusoknál (az Ortodoxiáról nem hallottam) látott felé irányuló áhítat bálványimádás. Mint a legtöbb áttérőnek, ezeket a berögződéseket elfelejteni és a régi istentiszteleti szokásaimat lecserélni nekem sem ment egyről a kettőre. De megtörtént, viszonylag fájdalommentsen, egyszerűen azáltal, hogy belemerültem az Egyház életébe és imádságaiba. Minden esetleges kezdeti fenntartásom ellenére az én tapasztalatom egyáltalán nem valami természetellenesről, vagy a bálványimádás határát súroló dologról szólt, hanem valami illőről, valami helyesről, betöltve egy olyan szükséget, amiről nem is tudtam, hogy létezik bennem.

De így is, volt néhány fordulópont, vagy megvilágosító pillanat, ami segítségemre volt út közben, és úgy gondoltam, hogy most, ahogyan közeledünk a Miasszonyunk Elszenderedése ünnepéhez, megfelelő az idő, hogy feltárjam ezeket.

Az első eset majdhogynem véletlenül történt, amikor gondolkodásomban elkezdtem az Ortodox felfogás felé közelíteni. Apámat látogattam meg otthonában, amikor — ahogyan szinte minden alkalommal, amikor valakit meglátogatok — elkezdtem böngészni a könyvespolcát. Egy kis könyvön, Szt. Iréneusz (egy 2. századi szent, akit olyanok tanítottak, akik ismerték az apostolokat) Az Apostoli Igehirdetésről című könyvén akadt meg a szemem, leemeltem, és elkezdtem lapozgatni. Nem is emlékszem a kontextusra, és nem is tudom a pontos helyét, de az oldal, amit olvastam, arról szólt, hogy amint Krisztus volt a második Ádám, aki újra egyesítette Istent az emberrel a személyében és engedelmességében eltörölte Ádám engedetlenségét, hasonlóan kell Máriára, mint második Évára gondolnunk. A személye az üdvtörténetben nem volt véletlenszerű, vagy puszta előfeltétel. Ellenkezőleg, az ő Istennek mondott “igenje”, Isten akaratának szabad elfogadása volt, ami eltörölte Éva eredeti “nemjét”. Ahogyan Ádám bukása Éva előzőleges bűnétől függött, úgy Krisztus eljövetele is függött Mária előzőleges engedelmességétől.

Nem tudom, hogy ennek a szakasznak az elolvasása miért hatott rám úgy, ahogyan, de úgy éreztem, hogy felnyílt a szemem. Tisztává vált számomra, hogy Mária olyan fontos helyet tölt be a keresztény hitben, amelyet csak Krisztusé előz meg. A szerepe és az őt megillető tisztelet végtelenül nagyobb, mint az apostoloké. És eszembe jutott: Isten nem tesz semmit véletlenszerűen. Valóban igaz, hogy bármely nőt választhatta volna, hogy ezt a szerepet betöltse? Nem kell-e inkább valaki rendkívül különleges, hogy az Isten anyjává legyen?

És ezzel érkezünk el a második, a Krisztus személyének megújult vizsgálatából fakadó felfedezésre. Ahogyan a korai eretnekségeket és a korai egyház nagy zsinatait tanulmányoztam, egy közös témát láttam kibontakozni: a nagy viták, amik felforgatták az egyházat nem csak a spekulatív teológia absztrakt részleteiről szóltak. Arról szóltak, hogy hogyan kell Krisztust megértenünk, hogy a hitnek egyáltalán legyen értelme. Nem, arról szóltak, hogy Krisztusnak kinek kellett (és kell) lennie, hogyha ő a megváltónk. És néhány létfontosság igazságot szem előtt kellett tartani: hogy Krisztus egyszerre teljesen ember és teljesen Isten, és hogy ez a két természet egy személyben egyesül. Más szóval, Urunk emberi lény volt, aki Isten is volt. Ezért nyilatkozott úgy a 431-es Epheszoszi Zsinat, hogy Máriát Theotokosnak, az Isten-szülőnek, az Isten Anyjának kell vallanunk, mert ő szülte azt az emberi lényt, aki Isten volt akkor és az most is.

És ettől elgondolkodtam: Jézus, bár Isten maga, teljes mértékben emberi lény volt, akinek volt anyja. És hogyha az anya szeretete jó dolog, akkor Jézus, a tökéletes Ember, jobban kellett, hogy szeresse és tisztelje az anyját, mint köztünk a legjobbak szeretik és tisztelik saját anyjukat. Hát ne lenne Számára ő mindig különleges, és ne lenne-e hozzá közel, még azután is, hogy elhagyta ezt a világot? És hogyha társörökösök vagyunk Krisztussal, fogadott testvérei, és valamilyen misztikus úton Krisztusnak magának tagjai az egy Egyházban, akkor ő a mi Anyánk is; és tulajdonképpen az Egyház mindig is úgy értette Krisztus Szent Jánoshoz intézett szavait — “Íme a te anyád” —, mint ami az egész Egyháznak szólt. Így nekünk is szeretnünk kell teljes szívünkből.

Végül, a fontossága mint példakép egyre és egyre tisztább lett számomra, különösen a mai korra tekintve. Először is, ahogyan már fentebb is írtam, ő az Istennek való engedelmesség és akaratára való nyitottság végső példája, a világ véleményének (férj nélküli anya) vagy a személyes ár ellenére. És hogyha a megváltásra, mint teózisra gondolunk, mint Istent a testünkben hordozni és megtestesíteni Őt az erényeken keresztül, akkor, ismét, ő a lehető legvégletesebb és kézzelfoghatóbb módon mutatja ezt be. Másodszor, elnézve az egyházban a nemek közötti egyenlőség és a nők szerepvállalása körüli kérdéseket, rámutathatunk a Mi Asszonyunkra, mint olyasvalakire, akit szeretünk, és Isten után másodikként tisztelünk, jobban, mint bármely más halandó embert. Harmadszor, és ezt egy nagyon érdekes esszében olvastam, amit Párizsi Szt. Mária írt, ő egy különleges és egyedi fajta szentséget képvisel, amire nagyon nagy szükség van ma. Sok szent szerzetes és aszkéta, a világtól elzártan hajtva végre nagy tetteket. Végletekről szóló példák ők. A mai élet extrém összekapcsoltságában és a közösségi hálózatok korában, ahol minden tettet mások jóváhagyásával lehet csak véghez vinni, megkísért minket a gondolat, hogy a csendben, észrevétlenül tett dolog nem lehet igazán értékes. De Anyánk más példát mutat nekünk. Az egyház imádságaiban elfoglalt kiemelt és központi helye ellenére keveset tudunk az életéről, és a kezdeti engedelmességén kívül nem emlékezünk meg nagy és egyedi dolgokról, amiket tett volna. Megelégedett “a kisebbik úttal”; Istent szolgálni és az ő népét a kis dolgokban, a hétköznapiban és az átlagosban, olyasmikben, amiket sokszor figyelmen kívül hagynak, de amelyek nélkül semmi jót nem lehet elérni és senki nem szentelődhet meg. És ez a kisebbik út az, amire a legtöbbünknek meghívása van, minden önámításunk és “nagysággal” foglalatoskodásunk ellenére; és, mint a Fia, azt hiszem, Anyánk is szólít minket, “Jöjj, az én terhem könnyű és igám gyönyörűséges.”

Sokkal többet lehetne még erről beszélni, persze, és ami elhangzott, még kezdetnek is kevés. De remélem, hogy lesz, akinek segítségére válik.

Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen.